Akkor kezdjük is a legelején. Talán egy kicsit korábban, mint a legeleje. Sok mindenen kellett átmennem, mire valóban eljutottam az első hetemig Amerikában. Mert ami kívülről egy repülőúttal indult, bennem már hónapokkal korábban elkezdődött.
Részt vettem minden kötelező képzésen, ahol felkészítettek a gyerekekkel kapcsolatos kihívásokra, a honvágyra és az egyedüllét érzésére is. Beszélgettem régi au pairekkel, hallottam jó és kevésbé jó történeteket, olvastam tapasztalatokat, és próbáltam fejben előre lejátszani a különböző helyzeteket.
Akkor minden annyira távolinak tűnt. Szinte hihetetlennek.
Amikor regisztráltam a Cultural Care oldalán, az egész inkább egy lehetőség volt, mint konkrét valóság. Először is létre kellett hoznom egy profilt, feltölteni képeket, egy bemutatkozó videót és szöveget. Referenciaszemélyeket kellett megjelölnöm, akiket az ügynökség felkeresett, hogy beszélgessenek rólam. Kötelező egy meghatározott óraszámú gyermek felügyeleti tapasztalat, és 18–26 év közötti életkor szükséges ahhoz, hogy valaki au pair lehessen. És többnyire ennyi is volt az összes kritérium, hogy igazi au pair válasson az emberből.
Miután minden dokumentum és feltétel rendben volt, a profilom élessé vált, és elkezdhettek megkeresni a családok. Egyszerre három különböző családdal lehet beszélgetni, és ha valamilyen okból nem passzolnak az elképzelések, lehetőség van továbblépni. Néha ez gyors folyamat, néha hosszabb időt vesz igénybe. Én jóval előre elkezdtem az egészet, így hónapok teltek el beszélgetésekkel családokkal, de tudok olyan esetről is, aki egy-két napon megtalálta az elképzeléseinek megfelelő családot és pár héten belül már az államokban is volt. Én próbáltam próbáltam biztos lenni abban, hogy jó döntést hozok.
De vajon lehetünk valaha teljesen biztosak bármiben?
Az igazi érzelmi hullámvasút csak akkor kezdődött, amikor megérkeztem az Egyesült Államokba, és szembesültem a mindennapokkal.
Az első hét
Az első hetem Amerikában – kívülről nézve talán nem történt semmi igazán rendkívüli. Nem voltak nagy drámák vagy óriási események. Mégis minden pillanata különleges volt számomra. Az a tudat, hogy most itt vagyok, egy teljesen ismeretlen családnál, egy másik kontinensen, mindent új fénybe helyezett.
Egyik napról a másikra egy olyan család életének lettem része, amelynek már kialakult szokásai és rutinjai voltak. Olyan érzés volt, mintha egy új életet kezdtem volna. Bármit is csináltam, az mind első alkalom volt. Először mentem konditerembe itt. Először vezettem amerikai utakon. Először ültem be étterembe úgy, hogy már nem turistaként voltam jelen.
És közben ott volt az első barát megszerzésének gondolata is – most már felnőttként, egy teljesen új közegben.
Előre sosem lehet igazán tudni, milyen érzéseken megy majd keresztül az ember. A magány, a hullámzó hangulatok, a hosszú órák, amelyeket egyedül töltök – ezek csak akkor válnak valósággá, amikor már benne vagyunk a helyzetben. Egy idegen országban, ahol minden új és ismeretlen.
Az au pair szerződés legalább egy évre szól. Tele van váratlan meglepetésekkel és kihívásokkal – és itt nem csupán a jetlagről beszélek. Hiába kerültem egy kedves, befogadó családhoz, a tény adott: idegenek vagyunk egymás számára. A bizalom idővel épül, nem néhány online beszélgetés után.
Szerencsésnek érzem magam, mert az első hetem nem a munkáról szólt. Ismerkedtünk, közös időt töltöttünk, próbáltuk megszokni egymás jelenlétét. Tudom, hogy ez nem mindenkinél van így. Hallottam olyan történeteket, ahol az au pairnek már két nap után teljes felelősséget kellett vállalnia a gyerekekért. Ez hatalmas felelősség, és nem lehet félvállról venni – hiszen néhány online beszélgetés alapján senkiről sem tudhatjuk biztosan, hogyan reagál majd éles helyzetben.
Az én helyzetem talán azért is más, mert nem tizenkilenc évesen, közvetlenül gimnázium után érkeztem, hanem huszonnégy évesen. Ez számomra nagy különbség. Ennyi idősen már jobban ismerem magam. Tudom, milyen határok között tudom a legjobb énemet adni. Tudom azt is, hogy fiatalabb koromban talán még nem lettem volna kész ekkora felelősségre.
A család is tudta, mit keres: valakit, aki már élt külön a szüleitől, utazott, tapasztalt, és felelősséget tud vállalni – nemcsak a gyerekekért, hanem saját magáért is.
Barátokat szerezni talán az egyik legfontosabb dolog itt. Bármennyire is megértő a fogadócsalád, sosem fogják teljesen átérezni, min megy keresztül egy au pair. Szükség van egy közegre, ahol nem kell szerepet vállalni, ahol egyszerűen önmagam lehetek.
Hátrahagytam mindent: családot, munkát, barátokat. Néha elgondolkodom, vajon valóban jó döntés volt-e. Őszintén? Ennyi idő elteltével még nem tudhatom biztosan.
De egy dolgot biztosan tudok magamról: nem vagyok az a típus, aki az első nehézségnél feladja és hazamegy.
A megfelelő család megtalálása csak az első lépés. Ha te magad nem vagy kész befogadni és feldolgozni mindazt, ami itt vár rád, minden sokkal nehezebb lesz. Ez az utazás valóban hullámvasút – de minden nap tanít valamit. Néha türelemre. Néha alázatra. Néha arra, hogy mennyire erős vagy valójában.
Az első hét után hálás vagyok, hogy időt kaptam az alkalmazkodásra. Lehet, hogy egy hónap vagy akár fél év múlva sem érzem majd teljesen otthon magam – de már tudom, hogy az otthonosság nem egyik napról a másikra születik.
Talán ez az út nemcsak arról szól, hogy segítsek egy családnak a mindennapokban. Hanem arról is, hogy megtanuljam kezelni a bizonytalanságot, a magányt és az újrakezdést.
És talán arról is, hogy közben egy kicsit közelebb kerüljek önmagamhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése