285. nap Amerikában

285

Ennyi nap telt el azóta, hogy utoljára búcsút mondtam a barátaimnak a repülőtéren. Majdnem egy év. Szinte hihetetlen az egész.

Eleinte olyan érzés volt, mintha sosem akarna eltelni az idő. Az első hetek végtelennek tűntek. Alig vártam, hogy új élményeket gyűjtsek, új emberekkel alakítsak ki barátságokat, megtudjak mindent erről a kultúráról, és hogy egy új család részese legyek. Igazából alig vártam, hogy átélhessek mindent, amit a propaganda hirdetett.

Amikor idejöttem, teljesen biztos voltam benne, hogy ez csak egy évre szól. Bejárom egész Amerikát, megtanulok angolul, és egy teljesen ismeretlen család teljes jogú tagjává válok. Nem volt bennem félelem. Vagy ha volt is, nem foglalkoztam vele. Egyik napról a másikra hátrahagytam mindent és mindenkit, akit ismertem, bele sem gondolva, mi lesz ezután. Mi vár rám itt? Mi fog várni rám ott, ahonnan eljöttem, amikor majd hazamegyek? Vagy egyáltalán hazamegyek-e valaha?

Bele sem gondoltam, milyen lesz úgy élni, hogy senki nem beszéli az én nyelvemet. Hogy az első hetekben minden megszólalás előtt fejben lefordítom a mondatokat. Hogy lesznek pillanatok, amikor butának érzem magam csak azért, mert nem találom a megfelelő szót. Hogy egy egyszerű beszélgetés is kifáraszt, mert folyamatosan koncentrálnom kell.

Emlékszem, milyen érzés volt először hosszabban angolul beszélni. Féltem, hogy kinevetnek az akcentusom miatt. Féltem, hogy nem értenek meg. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy már nem fordítok fejben. Hogy spontán reagálok. Hogy angolul gondolkodom. És abban a pillanatban éreztem először, hogy valami bennem is megváltozott.

De nem csak a nyelv volt nehéz.

Volt olyan nap, amikor úgy éreztem, senki nem ismer igazán. Senki nem tudja, ki voltam azelőtt. Hogy mennyi helyre utaztam, mit tanultam, milyen ember voltam otthon. És természetesen ez igaz volt rám is: én sem ismertem őket. Teljes tudatlanságban vágtam bele ebbe az egészbe. Nem volt rá garancia, hogy jól döntök, jó családot és jó helyet választok. Vajon megértik-e, amit mondani akarok?Be tudok-e illeszkedni mások már kialakított életébe?

Igazából még most sem tudhatom biztosan a válaszokat, ennyi idő elteltével sem.

És mégis… ahogy telt az idő, szép lassan beleszerettem ebbe a helybe. A mindennapokba. A szabadságba. Abba, hogy önálló vagyok. Hogy magam intézem az ügyeimet. Hogy egyedül navigálok egy teljesen más világban.

Sok-sok tervvel érkeztem ide. Többek között, hogy mindezt megosztom majd itt, a blogomon is . Nem azért, hogy híres legyek, hanem hogy jobban értelmezni tudjam, mi történik velem. Hogy ne hagyjam, hogy az élmények elsodorjanak, és hogy ne feledkezzek meg az apró részletekről. Természetesen ennek a fele sem sikerült. Talán mert épp benne éltem, és nem kívülről figyeltem.

Hamarosan hazalátogatok. És ez furcsa módon sokkal több érzelmet váltott ki belőlem, mint gondoltam. A repülőjegy megvásárlása pillanatában hirtelen valóságossá vált minden. Soha nem terveztem, hogy hazalátogatok. Először is, mert csak egy évre terveztem jönni – ezt azóta ugye átgondoltam és felülírtam. Másodszor pedig nem éppen olcsók a repülőjegyek, és okosabbnak tűnt új helyeket felfedezni, mint „csak” hazamenni.

Mégis, mióta eldöntöttem, hogy hazalátogatok, izgatottan számolom vissza a napokat. Tervezem, kivel mikor találkozom. Mennyi időt töltsek egy-egy emberrel, hogy mindenkire jusson időm. És közben azon gondolkodom, vajon ők is érzik-e majd, hogy én már egy kicsit más lettem. Megtanultam, hogy nem baj, ha néha elveszettnek érzem magam. Megtanultam, hogy a komfortzóna tényleg csak addig tűnik biztonságosnak, amíg ki nem lépsz belőle.

Néha, amikor elmerengek az élet nagy kérdésein, büszke vagyok magamra, hogy ezt meg mertem lépni. Amikor belevágtam, nem gondoltam túl sokat a következményekre. Most viszont, ennyi idő elteltével, látva és megélve a sok fentet és lentet, hihetetlen érzés tölt el, hogy itt tartok. Egy futó gondolatból valóság lett. Egy elképzelésből élet.

És most itt állok két világ között. Ott van az otthonom, ahol felnőttem. Ahol mindenki ismer. Ahol tudják a történetemet. És itt van ez az új hely, ahol új életet kezdtem. Ahol megtanultam egy másik nyelven létezni. Ahol új barátokat szereztem. Ahol egy másik család részévé váltam.

Amikor elképzelem, hogy hazamegyek, és elmesélek mindent – miket láttam, miket tapasztaltam, kiket ismertem meg –, szinte felfoghatatlan. Hátrahagyni az itteni életemet, hogy egy kicsit visszatérhessek a régibe. Majd újra búcsút mondani ott mindenkinek, hogy visszajöjjek ide.

Alig egy év elég volt ahhoz, hogy tudjam: ez az utazás hosszabbra fog nyúlni, mint ahogy eredetileg terveztem. Nem tudom, mit tartogat a jövő. Senki sem tudja.

De azt tudom, hogy büszke vagyok arra a lányra, aki 285 nappal ezelőtt felszállt arra a repülőre.

Mert ő még nem tudta, mennyit fog változni, mégis volt elég bátorsága, hogy belevágjon a bizonytalanba.

Nem tudom, mit tartogat a jövő. De lássuk, mit kaptam az élettől az elmúlt tíz hónapban.